Bevezető

   "TALÁLKOZUNK MÉG?"

Már délután három óra volt, mégis úgy tűnt, mintha éjszaka lenne. Sötét, félelmetes felhők uralták az eget. Az utcák csendesek voltak, egy madár sem énekelt, egy ember sem telefonált, hisz ilyen tomboló esőben, épeszű ember nem mozdul ki a házából. Engem viszont nem lehet normálisnak nevezni, a rémisztőnek mondható esőben, én lazán sétáltam. A villámok megvilágították az árnyas égboltot, a mennydörgések kísértetiesen kiabáltak, néhol egy-egy halkabb, majd egy-egy vérfagyasztó dörgés kísérte az esőt, de én nem ijedtem meg, igazából ez a kedvenc részem az esőben. Szeretem hallgatni az esőt, egyesek nem veszik észre de ha koncentrálunk olyan mintha az eső énekelne-néha komponálok is egy- egy dalt, annyira megihlet a zuhé-, a mennydörgésben az a legjobb, hogy olyan félelmetes. Mintha az egekben valami Hatalmas épp háborút indítana a Föld ellen. A villámlás meg egyszerűen csodaszép, szimplán csak szeretem ha esik, még ha szomorkás is a hangulat.

A barátnőmhöz készültem ebben a hideg időben, amikor észak felől egy hirtelen jött fuvallat (ami elég erős volt) kikapta a kezemből az esernyőt. Egy másodpercig haboztam, hogy utána szaladjak-e, de úgy döntöttem megteszek mindent, mivel a kék, piros szívecskékkel borított esernyőt, a nagyimtól kaptam aki egy éve távozott el, és azóta ez a tárgy az egyik legértékesebb holmijaim közé tartozik. A szakadó esőben egy piros kabátos lányt szaladni látni (teljes erejéből) nem lehet a legnormálisabb jelenségek közé sorolni, de mivel nem látott senki, nem aggódtam. Az esernyő már majdnem megállt, de amikor közelebb értem hozzá, újra elindult. „Miért haragszik rám ez a tárgy? Mit vétettem én ellene?” motyogtam fájdalmasan magamban. Szeretek szaladni, de ennyitől már az oldalam is megadja magát, és kegyetlenül tud szúrni. De nem adtam fel. Az esernyő a temetőbe vezetett. Ironikus gondoltam magamban. Már nem szaladtam, csak gyorsan lépkedtem, mert az esernyő is megállni készült. Ekkor vettem észre, hogy a nadrágom csupa sár ,a kabátomat is összecsaptam, és nem lettem volna meglepve, hogy ha az arcom is sáros. Amíg én a nadrágomon morfondíroztam, észrevettem hogy az esernyő neki ütközött valaminek...vagy inkább valakinek. Gyorsan odasiettem. Egy fiú, a halántékra tapasztotta a kezét és dörzsölgette, az esernyő hegye eltalálta(ez még nekem is fájt).
-Nem láttam kiírva, hogy: Vigyázat repkedő esernyők! -mondta röhögve a fiú.

-Fáj?- kérdeztem.

-Ja-mondta kissé ördögi mosollyal.
-Ilyen esőben, mit keres valaki kint a temetőben?-kérdeztem furcsán.
Mert oké én is kint vagyok, de a temető ilyenkor nagyon sáros, és nem a legkellemesebb hely.

-Szeretem a viharokat, olyankor sok gonosz dolog történik- mondta ijesztően, és őszintén a frász jött rám- és látogatóban vagyok-biccentett a sír felé.
     Szerettem volna mondani valamit, hogy sajnálom, de úgy láttam jobbnak, ha inkább elterelem a témát.
    -Amúgy én is nagyon szeretem a viharokat- mosolyogtam-, néha zenéket is kitalálok rá.
Ezt lehet nem kellett volna mondjam, de a fiú csak rám mosolygott és tovább nézte a sírt, amin nem volt virág, így hirtelen felindulásból kivettem zsebemből a kissé megviselt hóvirágot-amit a barátnőmnek akartam vinni- és a sírra tettem.
Biccentett egyet, szerintem nála ki is fulladt a beszélgetésünk, de én folytattam, habár az idő nem volt a legalkalmasabb, és én nem igazán tudok elbeszélgetni idegenekkel, főként a fiúkkal nem, de azért megkérdeztem:
-Itt élsz?
-Ugye nem vagy pszichopata?-kérdezte ravaszul.
Látva a fülig érő mosolyomat és a 'nem vagyok pszichopata' nézésemet tovább folytatta.
 -Egy hónapja költöztünk ide.-válaszolta kedvesen.
-Az jó-mondtam, és úgy gondoltam nem húzom tovább az időt, úgyhogy csak hozzátettem:
-Ez kis város, úgyhogy még találkozunk.
-Gondolom-mosolygott.
    Elindultam, csurom vizesen, koszosan, a megviselt esernyőmmel, és inkább úgy döntöttem hazafelé veszem az irányt.
 Otthon csak a fiúra gondoltam, nem tudom miért, csak elfogott egy érzés. Eszembe jutott a barnás szempár-és tudom, sötét volt de a szemét azt láttam,-és elfogott egy fojtogató érzés.

-Remélem, hogy találkozunk még!



Bárcsak ne kívántam volna ezt.